Fotóim

[vc_row][vc_column width=”1/6″][/vc_column][vc_column width=”2/3″][vc_column_text]Szemben a rajzolással – melynek elsajátítására időt és energiát fordítottam –, a fotózással úgy vagyok, mint ahogy szerintem a legtöbben, akik össze-vissza kattintgatnak a kütyüikkel: egyik-másik kép véletlenül egész jól sikerül. Inkább azon múlik a dolog, hogy egyrészt, észreveszem-e, hogy ezért a pillanatért most érdemes elővenni a telefonomat, másrészt, meglátom-e az elkészült képben az önkifejezés lehetőségét. Ezzel a “technikával, az évek során, meglepően sok olyan képet gyártottam, melyet szívesen nézegetnék később is, ha amúgy erre időt szánnék… Erre az oldalra hatot kiválasztottam, melyek bizonyos szempontból ugyanarról szólnak. A képek optikai megjelenését azonos hangulat irányába módosítottam, egységesítettem, mert közel érzem magamhoz ezt a színvilágot.

 

Dr. Buda László fotók

Ez a kép a mai napig a kedvencem! Évekkel ezelőtt, a pilisi erdőkben készült. A napfény és a lombok viszonya érdekelt, a csak az elkészült képen fedeztem fel, hogy ez nekem többről szól: ezen én egy angyalt látok. Mi több, ennek a fénylénynek a szemlélése örömmel, békességgel, reménnyel tölti el a szívemet. Arra emlékeztet, hogy vannak csodák, hogy a látható felszín mögül bármikor előbukkanhat a rejtőzködő, mégis mindent átható szeretet és gondviselés.

 

Dr Buda László fotói

Ahogy így együtt szemlélem ezeket a borongós képeket, úgy tűnik, megint csak a remény témájánál kötök ki. Engem nagyon megfog, ahogy a fény áttöri a felhőket, a sötétséget, és megcsillan a víz felszínén, hogy emlékeztessen: a Nap egyfolytában ragyog, árasztja magából az élet erejét és örömét, mi emberek pedig, időjárásunknak és lelkiállapotunknak megfelelően, érzékeljük és fürdünk benne, vagy épp elvágva érezzük magunkat tőle. Hozzám, mint pszichiáterhez általában akkor jönnek az emberek, ha borús a belső időjárásunk, és néha abból a – már-már meggyőződéssé fagyott – tapasztalatól kell kigyógyulniuk, hogy a Nap nem is létezik…

 

Dr Buda László fotók

Jelentéktelen, és mégis nekem különleges pillanatok ezek. Az első kép egy kellemes családi lovaskocsizás emlékét idézi… tetszik benne a lovak fenekem a fák és az ég festői elmosódása, de persze legjobban azt a butuska böglyöt szeretem, akinek – ha egyáltalán él még – valószínűleg fogalma sincs arról, hogy „megörökítődött”. A másik kép – „Macska a forró bádogtetőn” – szintén egy családi eseményhez kötődik (akárcsak Tennessee Williams azonos című drámája), csak nálunk nem haldoklás, hanem születésnap adta az apropót… A képen Alfie, a család sziámi macskája látható, aki kérte, hogy – amennyiben felkerül a netre – ne legyen felismerhető…

Mentés

Mentés

Mentés[/vc_column_text][/vc_column][vc_column width=”1/6″][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Mentés[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]