Rajzaim, festményeim, fotóim

Rajzaim

 

Rajzolni, nyomot hagyni a papíron, újrateremteni valamit 2 dimenzióban: a gyermekkor egyik legfőbb örömforrása, megunhatatlan csodája. Gyermekkorom óta szeretem én is ezt a tevékenységet. Ebből nem lehet kiöregedni…

Úgy gondolom, ezek a rajzok csendesen, pontosan, hűen tükrözik lelki világom, érdeklődésem egy-egy területét, minden szónál mélyebben.

Ezért is tettem ide néhányt a kedvenceim közül.

Hajjaj, az idős emberek arca…

 
rejtélyekkel és történetekkel teli, varázslatosan egyedi táj. Hol bölcsesség, hol fáradtság, hol huncutság, hol szigorúság sugárzik belőlük – de mindegyik valami felbecsülhetetlen értékű, évtizedek alatt csiszolódó drágakő. Jó annak, aki kapcsolatban lehet idősebb emberekkel, aki még időzhet nagyszülei, idős szülei, rokonai társaságában, aki hallgathatja történeteiket, foghatja a kezüket. Jó annak, aki jól tud elbúcsúzni tőlük, ha eljön az ideje.

Női arcokat rajzolni az egyik legizgalmasabb időtöltés a számomra.

 
Bár rég volt, hogy utoljára így belefeledkeztem egy hölgy ábrázatának tanulmányozásába, lényegének megragadásába, örömmel idézem vissza a pillanatot, amikor a papírról „valaki” elkezd visszanézni rám, és annak a valakinek a pillantása tetszik nekem, tekintete vonzani, csábítani tud.

Egy férfi arca máshogy szólít meg.

Erőt, karaktert keresek benne, tudatosságot és nagylelkűséget kutatok a vonások mögött. Az első kép Teilhard de Chardin portréja, akiről az államvizsga dolgozatomat írtam. A másik kép csak egy tanulmányfej, melyet különös örömmel, a szokatlanság bizsergésével rajzoltam: minden a feje tetejére áll, ha az ember fekete papírra rajzol fehér ceruzával. Mikor a szemfehérjét, a szájcsillogást, a fül kiemelkedő barázdáit rajzoljuk, az olyan, mint hátrafelé biciklizni, mint éjjel az erdőben zseblámpával bóklászni, mint bekötött szemmel arcot, testet érinteni.

Ők mindketten gyerekek…


Az első még pici, arca jóléttől gömbölyödik – talán most is épp eszik valamit –, tekintete ellazult, bájosan réveteg. A másik már nagyfiú, a sanyarú körülmények jócskán nyomot hagytak a testén. Tekintete a távolt kutatja, keze görcsösen markolja azt a valamit, amije van. Két különböző sors. De lehet egy életút is: minden jól indul, aztán történik valami, elromlanak a dolgok, s a gyermek lelke éhezni kezd. Kamaszkorára már elvékonyodik belső tartása, eltűnik örömmel átitatott magabiztossága, a boldogság a távoli jövőbe költözik előle.

Ezek a rajzok olyan emberek portréi, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy leültek egy székre modellnek, s mi a társaimmal szabadon rajzolhattuk őket.

 
Célját vesztett, kiüresedett élet nyomait láttam arcukon. Azt a fajta öregedést, amikor rájössz, hogy minden elmúlik, és végső soron semminek sem volt értelme… Mikor szép lassan elhagynak tevékenységeid, hozzátartozóid, képességeid. Örülsz, ha kapsz egy széket, amire leülhetsz, és pár forintot, hogy maradj nyugton.

 

Jézus a kereszten – ez a motívum mindig is nagy hatást gyakorolt rám.

 
Az egész testi-lelki állapot lenyűgözött. Szomato-pszichoterápiás kezeléseim során, intenzív testmunka és légzőgyakorlatok közben, módosult tudatállapotban , többször is megéltem a keresztre feszítettség élményét, a fájdalom és szeretet érzésének tökéletes egybevegyülését, a szenvedés és a részvét egyidejű megjelenését.

Bár legjobban arcokat szeretek rajzolni, az emberi test, a férfiasság-nőiség, az anya-gyermek viszony ábrázolása is foglalkoztat.

 
Ha sikerül mélyen belegondolnom, milyen különös utat jár be egy test, a fogantatástól az érett felnőtt korig, beleborzongok ennek a csodákkal teli alakulásnak, változásnak a mélységeibe. Rájöttem, hogy a szakmai munkám egyik alapja is ugyanez: az emberi testtel kapcsolatos végtelen kíváncsiság, csodálkozás, ösztönös tisztelet. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a lélek ezerféle változatos módon kifejezi magát a test által – ezt nem lehet megunni!

Íme, végül két speciális önarckép.

 

Az egyik egy elhagyott, dél-alföldi kis házikó, mely remekül kifejezi melankolikus természetemet. Hajlok rá, hogy eltöprengjek a mulandóságon, néha magányosnak érzem magam, fáradtnak és lepusztultnak. Máskor meg egyszerűen marhának… Mindezzel együtt – ahogy a pszichoterápia egyik kulcsmondata hangzik: teljes mértékben elfogadom és szeretem önmagam.

Rajzok, firkák – vegyesen

 

Ha igaz, hogy egy ember rajzaiból, spontán firkáiból komoly következtetéseket lehet levonni a személyiségére nézve, akkor az alábbi kis válogatás egyfajta bemutatkozás is részemről. A jegyzetfüzetekből, papírfecnikből összeollózott, céltalan kis rajzocskák egy-egy pillanatnyi hangulatot, gondolatot, fantáziát tükröznek. Belső világom szereplői ők, elsősorban arcok, testek, karakterek. Találsz itt kidolgozottabb portrékat, de “félperces műveket”, a hajszárítót, a szemeteskukát is vállalom…

 

Festményeim

 

Ahhoz képest, hogy mennyire szeretek rajzolni, életemben összesen csak két képet festettem, azokat sem különösebb céllal. Olajjal festeni óriási élmény, és én úgy éreztem, ennek az élménynek a nektárjába belekóstoltam, mélyen emlékezetembe véstem az ízeit, hétköznapjaimban mégsem kapott helyet ez az időigényes, elmélyültséget és teljes odaadást kívánó műfaj. Úgy képzelem, eljön még az az idő, hogy újra kézbe veszem az ecsetet.

Szeretem Munkácsy „Ásító inas” című képét.

 

Olyannyira, hogy magam is festettem róla egy másolatot. Órákig tanulmányoztam a figurát, lenyűgözött az eltátott száj irányából felém áramló rokonszenv, összetartozás, békesség. Sok időbe telt, míg megértettem, honnan származik ez a szimpátia. Ez a halk, álmos szolidaritás, az inas-lét egykedvű derűjében való osztozás. Egyszer aztán rájöttem: a kép némasága fog meg. A ki nem fejezett intenzitás. Az a fajta csend, amely mögött fájdalom, szégyen, düh, harci kedv, kirobbanó öröm, szerelmi mámor s még megannyi érzés lapul. Az a fajta csend, amely szenvedélyesen vágyik a hangra: az üvöltésre, a hahotázásra, a zokogásra, a halálhörgésre, az éneklésre, az eksztázisra.

Ezt a tájképet is jó régen festettem.

Úgy emlékszem vissza a húszas éveimre, mintha egy előző életemet idézném fel, egy olyan különös életet, amikor még tengernyi szabadidőm volt. Fogtam a festő-felszerelésemet, és kisétáltam a határba, leültem a fűbe, és elnézegettem ezt a tájat. Reggeltől estig figyeltem a fényviszonyokat. A déli órák tetszettek a legjobban, élveztem a napsütést, az volt a benyomásom, hogy elsősorban a fénytől és a melegtől lesz ez a közönséges tájrészlet szerethető számomra. Mikor erre a képre ma ránézek, belőlem még mindig elő tudja hívni az elmélyültség, az odaadottság, a ráérősség élményét. Ez a kép segít nekem, hogy visszataláljak az idővel való – gyakran zaklatott – viszonyomtól, a sietségtől, az aggodalmaskodástól a jelen pillanatban való derűs kinyújtózáshoz, a létezés egyszerűségének öröméhez.

Fotóim

 

Szemben a rajzolással – melynek elsajátítására időt és energiát fordítottam –, a fotózással úgy vagyok, mint ahogy szerintem a legtöbben, akik össze-vissza kattintgatnak a kütyüikkel: egyik-másik kép véletlenül egész jól sikerül. Inkább azon múlik a dolog, hogy egyrészt, észreveszem-e, hogy ezért a pillanatért most érdemes elővenni a telefonomat, másrészt, meglátom-e az elkészült képben az önkifejezés lehetőségét. Ezzel a “technikával, az évek során, meglepően sok olyan képet gyártottam, melyet szívesen nézegetnék később is, ha amúgy erre időt szánnék… Erre az oldalra hatot kiválasztottam, melyek bizonyos szempontból ugyanarról szólnak. A képek optikai megjelenését azonos hangulat irányába módosítottam, egységesítettem, mert közel érzem magamhoz ezt a színvilágot.

 

Ez a kép a mai napig a kedvencem!

 

Évekkel ezelőtt, a pilisi erdőkben készült. A napfény és a lombok viszonya érdekelt, a csak az elkészült képen fedeztem fel, hogy ez nekem többről szól: ezen én egy angyalt látok. Mi több, ennek a fénylénynek a szemlélése örömmel, békességgel, reménnyel tölti el a szívemet. Arra emlékeztet, hogy vannak csodák, hogy a látható felszín mögül bármikor előbukkanhat a rejtőzködő, mégis mindent átható szeretet és gondviselés.

Ahogy így együtt szemlélem ezeket a borongós képeket, úgy tűnik, megint csak a remény témájánál kötök ki.

 

Engem nagyon megfog, ahogy a fény áttöri a felhőket, a sötétséget, és megcsillan a víz felszínén, hogy emlékeztessen: a Nap egyfolytában ragyog, árasztja magából az élet erejét és örömét, mi emberek pedig, időjárásunknak és lelkiállapotunknak megfelelően, érzékeljük és fürdünk benne, vagy épp elvágva érezzük magunkat tőle. Hozzám, mint pszichiáterhez általában akkor jönnek az emberek, ha borús a belső időjárásunk, és néha abból a – már-már meggyőződéssé fagyott – tapasztalatól kell kigyógyulniuk, hogy a Nap nem is létezik…

 

Jelentéktelen, és mégis nekem különleges pillanatok ezek. Az első kép egy kellemes családi lovaskocsizás emlékét idézi…

 

Tetszik benne a lovak fenekem a fák és az ég festői elmosódása, de persze legjobban azt a butuska böglyöt szeretem, akinek – ha egyáltalán él még – valószínűleg fogalma sincs arról, hogy „megörökítődött”. A másik kép – „Macska a forró bádogtetőn” – szintén egy családi eseményhez kötődik (akárcsak Tennessee Williams azonos című drámája), csak nálunk nem haldoklás, hanem születésnap adta az apropót… A képen Alfie, a család sziámi macskája látható, aki kérte, hogy – amennyiben felkerül a netre – ne legyen felismerhető…

© budalaszlo.hu

Minden jog fenntartva. Copyright©2020. All Rights Reserved.